Utcai Dávid: Cím nélkül
képzeletem a legtisztább valóság.
fényes látomás, eleven történet,
létkönnyű, lélegzetként feltörő erő.
attól igaz, hogy sosem történt meg.
fák árnyékában, egy padon bújtam el,
a fény részeire hullva átért a lombon.
egyedül voltam, mint a nagy kertben,
megfigyeltem a múlást a korongon.
a koponyában nincs más, csak idő,
lebegnek rejtett, elkészült fellegvárak,
amelyekben sosem lakhatott senki.
üres sorsok beteljesülésre várnak.
nem lesz belőlük tapintható igaz,
tézeusz másfelé tért az elágazáson.
de a többi is járható, és ha elindulok,
mindegyik élő, hús-vér hasonmásom.