Vagy: új, de (mégis) hagyományos? – gondolatok egy könyv kapcsán
Szilágyi Mária – Kerner Gábor: NEWTRAD – A szegedi nagytáj építészeti útmutatója. Móra Ferenc Múzeum – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Szeged–Zenta, 2019
Egy kutatás summája
A 20. század második fele Közép-Kelet-Európa számára elhozta a szocializmust, amely sajnos minden korábbi hagyományt felülírt abban az ötven évben, amíg a nagy társadalmi kísérlet zajlott.
Mindenre rásütötték a maradiság bélyegét, így a népi építészetre is. Az urbanizációs tervek másról sem szóltak, mint a régi településmagok átépítéséről, az utca- és úthálózat átalakításáról.
A falvak, mezővárosok épületeik sokaságát vesztették el. Bántó módon, emeletes házak tömbjei magasodtak/magasodnak ott, ahol korábban földszintesek voltak a középületek is.
Ezek a beépítések jelezték a változást, amelynek nem volt előzménye az épített környezetben. Az őslakosság lassanként az otthonosság hiányától szenvedett, hiszen idegenné lett közvetlen környezetük.
A határ jugoszláviai oldalán az átalakítás az etnikai térszerkezet megváltoztatásának a lehetőségét szem előtt tartva zajlott. Az arculatváltás, a települések strukturális átszabása, vagyis a modernizáció egyben az addigi táji jellemzők negligálását, egyben a más vidékekről érkezők megjelenését is jelentette.
A könyv szerzői, a kutatás szervezői, Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj és vonzáskörzete, a Bánság és a Bácska településeinek épített örökségét vizsgálták, hogy az építészszakma, a tervezőmérnökök és a műemlékvédők, valamint a téma iránt érdeklődők elé tárhassák, milyen volt, mi maradt meg az országhatárokkal szabdalt vidék tradicionális építészetből a 21. századra.
A bevezetőt olvasva megtudhatjuk, hogy sem a kutatás, sem a könyv nem előzmény nélküli, hiszen az úttörő munka 2013-ban a Balaton-felvidéki építészeti útmutató volt. A hagyományos építészet új perspektívája címet viselő program terepmunkáját, adatgyűjtését, feldolgozását az Európai Unió finanszírozta, a vezető partner a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a partnerintézmény pedig a szegedi Móra Ferenc Múzeum.
Mekkora is a szegedi nagytáj?
Szeged körül ötvenkét olyan település van, amelyet Bálint Sándor a szegediséget megjelenítőként azonosított. Trianon előtt oda tartozott Horgos is (noha megjegyzi, hogy a telepítő, a később arisztokratává lett Kárász család, Mátra vidéki palócokkal és jászokkal népesítette be, szegediek ezek mellé érkeztek) (Bálint 1974: 112). Később is említi Horgost, Szentpétert és Ludas-pusztát, írván, hogy lakóik szegedi, alsóvárosi eredetű dohánykertészek (Bálint 1974: 131). Királyhalmáról is hasonlóan vélekedik, míg Telecskára a Bánságba kirajzott és onnan továbbtelepült szegediek érkeztek. A vonzáskörzethez sorolja Martonost is (Bálint 1974: 198–199), bár sok kutató vallja, hogy az egyetlen olyan bácskai falu, amelynek lakossága átvészelte a hódoltságot. Igaz, egy rövid időre Szegedre futottak, majd a felszabadító háborúk után, a 17. század végén visszaszivárogtak a Tisza-parti faluba.
A többi településsel kapcsolatban az áll, hogy: Szabadka magyar lakosságának szegedi elemei is vannak (Bálint 1974: 218–219), illetve szórványos megtelepedés szegediek részéről volt a Tisza mentén Magyarkanizsán, Zentán, Adán, Óbecsén – a szegediség nem fölé-, hanem jó esetben is mellérendelő kapcsolatot jelez (Bálint 1974: 134).
A szerzőpáros Ómoravicát és Pacsért, a két nagykunsági kirajzást is a nagytájhoz sorolja (Szilágyi–Kerner 2019: 28–29). Sőt: Topolyát (magyarsága Fejér, Esztergom és Győr megyéből érkezett), Kishegyest (Békés megyéből érkeznek magyar családok) is. Aztán: Magyarkanizsa környékén a belső migráció hatására létrejött Oromhegyest, Tóthfalut és Orom tanyás települést, Kispiacot és Kishomokot is.
Ötvenkét bácskai településről állítják, hogy a nagytájhoz tartoztak (Szilágyi–Kerner 2019: 28–29), amit – ismerve az említett települések jellemzőit – nem fogadhatunk el. A külső településjegyek ebben az esetben azért nem relevánsak, mert az említett tájegység szerves részét képezi az alföldi nagytájnak, így építészete része a középmagyar házvidéknek.
Itt jegyzem meg, hogy az álló léchézagos és a napsugaras oromzatok elterjedése messze túlmutat a vizsgált terület kapcsolathálóján, éppen ezért több kutató is vallja a nézetet – köztük magam is –, hogy a Tiszán és a Dunán úsztatott olcsó fának és a 19. században gombamód elszaporodott fűrésztelepeknek köszönhető a deszkaoromzatok gyors terjedése és a variánsok sokasága. Mindez már országrészek kapcsolathálóját, munkamegosztását mutatja.
A harmincöt bánsági település Bálint Sándornál is szerepel, azok valóban szegedi kirajzások (Bálint 1974: 141).
Táj- és népesedéstörténet
A 18. század hozta meg Magyarország déli vármegyéinek végleges visszavételét a töröktől. A császári udvar a háborús költségekre hivatkozva a területet a korona fennhatósága alá vonta, létrehozván a Temesi bánságot, amelyet mielőbb pacifikálni igyekezett, hogy az elvadult nádas-posványos területek művelés alá kerülve, adó formájában jövedelmet termeljenek a háborúkban kimerült, pénztelenséggel küszködő birodalom kincstárának.
A táj belakásának alapja a Betelepítési főutasítás, amely a jogi és igazgatási keretet biztosította a hatóságok és az érkező telepesek számára.
Elsődleges cél az adóbevételhez jutás, így nagy körültekintéssel, minden esetben mérnöki, hadmérnöki közreműködéssel jelölték ki a faluhelyeket, az utcákat és a telkeket. Lényeges volt az is, hogy a majdani település határában elegendő művelés alá fogható földterület álljon rendelkezésre.
A telepítések – részben kincstári, részben földesúri irányítással – a 18. század közepétől a 19. század végéig zajlottak.
Mivel a bécsi telepítéspolitika elsődlegesen kudarcot vallott, ezért az udvar árveréseket szervezve kiárusította a területet, így jöhettek létre azok a nagybirtokok, amelyek árnyékában élték szorgalmas hétköznapjaikat a telepítvényesek.
A táj birtokbavételében kétségkívül nagy szerepet játszottak a szegedi dohánykertészek, akik településeik határában a bánsági szikeseket termőre fordították, és messze földön híressé tették az itt termesztett dohányt.
Szó esik a földtulajdonlás kérdéséről is, de téves kép rajzolódik ki a leírtakból: „Ebben az időszakban a nagyurak, földbirtokosok lehetőséget teremtettek arra, hogy az emberek négy–hat hold földet vegyenek bérbe, a nagyobb családok legfeljebb kilenc holdat kaphattak. Ez akkoriban valóságos földreformnak számított.” (Szilágyi–Kerner 2019: 39)
Amiről a szerzők említést tesznek, az nem értelmezhető földreformnak, annál is inkább, mert a telepítvényesek, dohánykertészek kimaradtak az úrbérrendezésből. Mégpedig azért, mert szemben a jobbágyokkal, ők sohasem kaptak telket, amelyen gazdálkodhattak, hanem bérleményeik voltak csupán. Ez volt a jobbágyság intézményétől való szabadságuk ára.
Települési és építési hagyományok – még mindig a Bánság
A továbbiakban a telepített falvak létrejöttével, a településmorfológiával ismertetik meg a szerzők az olvasót. Ezeknek a településeknek a fő jellemvonása a párhuzamos és derékszögű utcák által lehatárolt terek, amelyek magukban foglalják a téglalap alakú telektömböket, amelyek egymással érintkező teleksorból állnak.
A telkek nagyságát is az uralkodói akarat határozta meg, amit többszörösen is körbejártak a szerzők.
Újfent előkerül az alföldi háztípus, amellyel kapcsolatban azt sejtetik, hogy a szegedi kirajzású magyarság terjeszti el a Bánságban.
Két- és háromegységes házakról tesznek említést, ami azért furcsa, mert a magyar néprajzi szakirodalomban a két- és háromosztatú szakkifejezés honosodott meg. Jó lett volna – lévén magyar szakszöveg – ahhoz igazodni. Néha még ennél is zavaróbb megfogalmazással találkozhat az érdeklődő: „…a háromegységes ház, ahol a konyhából a tisztaszoba mellett egy belső szobába is eljuthattunk.” (Szilágyi–Kerner 2019: 45) Nos, ez valójában a tisztaszoba + konyha + lakószoba tagolódást akarja jelenteni. Az alaprajzi fejlődés felvázolása után még elnagyoltabban írnak az épületanyagokról, a tetőszerkezetről, tetőfedésről.
Régiből a mai igényekhez alakítva újat vagy inkább teljesen újat?
A 20. századra fókuszálva megállapítják, hogy a változások az 1960-as években kezdődtek. A tornácok lezárásával újabb lakóegységek jöttek létre: hol konyha, hol második utcai szoba vagy kamra lett a kialakított helyiségekből. Ekkor még nem építették át a nyeregtetőt. Az, ahogyan a könyvben olvashatjuk, akkor következett be, amikor kétsoros alaprajzúvá alakították a lakóházakat. A duplájára növekedett utcai homlokzathoz hozzá kellett igazítani a tetőszerkezetet, így kinézetre ezek a házak már a későbbi kockaházakra hasonlítottak, noha alaprajzuk nagy L-t formált.
Megfigyelhető, hogy az új osztású telkeken az évtized második felében egyeduralkodóvá váltak a kockaházak, nemcsak a kutatott vidéken, hanem Közép-Európa szocialista országaiban mindenütt. Ezek közül sok ma is része a településképnek a Bánságban éppúgy, mint a Bácskában (Szilágyi–Kerner 2019: 52–53).
A továbbiakban a településképek átalakulását eredményező hozzá-, át- és beépítésekről írva elemzik a tájra jellemző épületformák és a tájidegen építkezések településképi hatását, és a melléképületek másodlagos funkcióira is hoznak példát.
A munka utolsó harmada a mentési módszerekről szól: a falhibák, szigetelési, födém- és tetőhibák kiküszöbölésére kínál megoldást.
Az utolsó nagy egység a jó példákat sorolja, a gondos, 21. századi igényeknek megfelelő átépítést, valamint a kortárs példákat, amelyek kialakításába, ha jelzésértékűen is, de ott a hagyományokra való utalás.
Kiút-e az útmutatás?
Mindenekelőtt, egy nagy tanulság a témában: a császári hatalom a 18. században kiadott építési szabályrendeletben egyrészt kanonizálta a Nagyalföldön már jóval korábban kialakult építési struktúrát, ám az is látható, hogy a vidék számos településén a helyi építési szabályrendeletek egészen a 20. század első feléig konzerválták a hagyományt.
A mindenkori hatalom tehát századokon át intézményesített formában örökítette tovább a középmagyar vagy alföldi háztípust, amelyet a szerb kutatás pannon háztípusként tart számon.
Ez a megállapítás a táji adottságokat maximálisan kihasználó lakóépületre annyira igaz, hogy az impériumváltást követően, 1920 után felépülő telepes falvakban is a fentiekben említett háztípust építették Magyarkanizsa, Topolya és Szabadka környékén, de valószínű, hogy Bácska más tájain is hasonló volt a helyzet. Ugyanis a vidék lakossága, lett légyen szerb, bunyevác, szlovák, német, ruszin vagy más egyéb nációhoz tartozó, ennek a típusnak a lokális variánsát vallotta magáénak.
Látva a mostani, egyre kuszább viszonyokat, főként az utólag legalizált épületek sokaságát, félő, hogy a könyvben foglaltak mindaddig írott malaszt maradnak, amíg az országos vagy a helyi hatóságok tétlenkednek. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az építési szabályrendeletek liberalizálása vezetett oda, hogy ma már csak foltokban találkozunk a két-, három- vagy többosztatú, soros alaprajzú, nyeregtetős lakóházakkal. Ha nincs intézményesített, kötelező útmutatás, akkor az építtetők „csodákat” művelnek, a folyamatnak ily módon e könyv okos példái, tanácsai és ötletei sem tudnak gátat szabni.
Amikor mindezt írom – több évtizedes kutatói tapasztalattal a hátam mögött –, azt is tudom, hogy a a hagyományt a társadalmi hatások (is) alakítják. A látott példák befolyásoló tényezővé lehetnek: a hazatérő vendégmunkások szebbet, jobbat, sok esetben hivalkodóbbat akartak, olyat, ami tudatosan kirítt a sorból, tájidegen volt, de az építtető mindettől lett bezzeg… mert bezzeg neki tellett olyan házra!
Holott az alföldi háztípus a maga lakórészének 70–80 négyzetméterével, okos tervezéssel, ma is alkalmas családi otthonnak. A könyv figyelmes olvasói megbizonyosodhatnak az állítás igazságáról.
Bálint Sándor idézett munkája: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974–1975.