kóbor macskák cséplik egymást hajnali háromkor a konténer mellett
egymás életére törnek az utolsó csirkecsontért
reggelre eltűnik a hangok utolsó emlékfoszlánya is
csak néhány véres szőrcsomó marad
ősidőktől fogva átjárja őket
a hideg nyugalom és a kegyetlenség
alázat nélkül elképzelhetetlennek tűnik minden
de bennük ott van az öntörvényűség és a tisztaság
egy napon hazajött a torkából hiányzott egy darab
nagyon csúnya és friss seb volt a fájdalom
nem taglózta le olyan kecsesen lépkedett
az elegancia körüllengte a megtépázott véres testet
kétkilós hallal tért haza szürreális volt az egész
ahogy átugrotta vele a kerítést két gyönyörű állat
a rigók is elhallgattak mindenki ezt a veterán kandúrt figyelte
ahogy ellopta a szomszéd ebédjét és néhány falat után
otthagyta a nap simogatta azt a nagy fejet és a hiányzó darabkát az orrából
a macskám leugrott a harmadikról a gyász már betemetett
mikor egy vasárnap délután a szomszéd pinceablakából
nyávogott azóta az egyik szemfoga nélkül tengeti a napjait
megtalálta az örök élet titkát amit minden hajnalban panaszos
bölcsességgel énekel az ágy mellett el