magyarázd meg, barátom, miért hullik
darabokra az idő, mi kényszerít ebbe az
őrült rohanásba? nincs nyugodt pillanat,
csak tátongó üresség a nagy színmű alatt.
félálomban sétáltam az égig érő fa felé,
nap vakított, szél cibálta körvonalaim.
talán csak tudatom vetült ki a képekre:
testek mozogtak, de egy sem kelt életre.
azt mondod, ezek a természet törvényei.
erőt erőre cserél a szikár, vad ösztön.
de mitől ember az ember, ha eltűnt a lélek
az égi múlandóból? körbenézek, s félek.
gyönyörű nap perzsel szenvtelen alakokra,
terjed a fájdalomtól mentes, hűs közöny.
mindenkit kényelmes bizsergés leng körbe,
de sorra kihullanak, végképp megtörve.
magyarázd meg, barátom, végre, miért
élünk örök zsongásban? hiszen bárhogy
szeret szenvedni, egy a sorsa mindenkinek.
a fa tetején el kell engedni a másik szivet.
köd gomolyog a fejekben, mint mocsár
felett langyos, nehéz pára. s szép lassan
feljön a zenitre a megváltó prizma –
alig néhány bábnak mozdul arcizma.