Isten tudja, hogy hangolja az ember lelkét,
milyen dal szól a belső árkádok között.
a megnyíló ég sugarai sorra felemelték,
aki szívében a látható mögé költözött.
szemerkélő téli esőben sétáltam a tűzbe,
a házak égtek, finoman remegtek a falak,
s én magam, mint áruló, örökre elűzve,
elhagytam a múltam, párnám betondarab.
érzékeim ott maradtak a híg feledésnek,
csak titokban félek, míg a sorsot keresem.
a tét nélküli történésbe ma is belevésnek
szavak, ha a valóba vág hazug szerepem.
én már csak ilyen maradok. vár a szűk halál,
eonok múltán fény borítja be körvonalaim.
a végtelen jövő jósa véletlenül rám talál,
mikor rejtélyes rajzok lesznek elmém falain.
Isten tudja, hogy hangolja a halandó lelket –
az ember minden nap tétnek teszi magát.
felnéz a szikra-sötétbe, egy mély sóhajt elfed,
és réved, hisz nem találja sarkcsillagát.