Szabadka művészváros, vagy nevezhetjük a művészetek városának is. Mindig is az alkotók és a művészetek városa volt, mégis kevés olyan polgártársunk akadt, aki a művészet néhány ezer éves világtörténetébe, már amióta létezik írásbeliség, beírta volna magát. Kiemelkedni a helyi kulturális közegből és eljutni a világszínvonalig sohasem volt egyszerű vállalkozás. Amennyiben az idő a legobjektívebb értékmérő, akkor a Bosch+Bosch csoport megalakulása óta eltelt fél évszázad bebizonyította a tagjai szerteszét tagolt alkotói opusa valós, művészi értékét, ami egyben ennek az írásnak is a tárgya.
A művészeti akadémiák minden hallgatójának kötelező olvasmánya volt az elmúlt fél évszázadban, sőt még azóta is, az a gazdag tartalmú, kis formátumú könyv, amelyet Salomon Renak írt Apolló – A képzőművészet rövid története címmel. Ennek a művészeti olvasókönyvnek egy aprócska fejezete sincs, amely számba venne bennünket valamilyen művészeti érték kapcsán. A múlt század hatvanas éveiben jelent meg a nagyvilágban a New York-i Egyetem művészettörténet-tanárának, Horst Waldemar Jansonnak a Művészettörténet című könyve, amely lassan, de biztosan átvette az egyeduralmat az Apollótól. Nagyvilági megjelenését követően alig múlt el néhány év, és a Jugoszláv Könyvkiadó Intézet 1966-ban Olga Šafarik fordításában megjelentette ezt a jeles, nagy formátumú művet, vászonkötésben, Picasso kerékpárülésből és -kormányból készült Bika című alkotásával a fedőlapján. A művészet világában ennek a könyvnek a dominanciája bizonyosodott be 1997-ben, amikor New Yorkban megjelent a bővített kiadása a következő Janson tollából, Janson Antonia F.-től. Ez a bővített kiadás 2005-ben jelent meg az akkori Szerbia és Montenegró államszövetségben. A kiadói szerepet a varasdi (Varaždin, Horvátország) Stanek Kft. és az újvidéki Prometej vállalta. Ez az alapmű nagyon fontos szerepet tölt be nem csak a nyugati félteke szempontjából, rendkívül alapos és szakmailag kifogástalan szöveggel, figyelmes és minőségi illusztrációválasztással, amelyeknek több mint fele színesben jelent meg. Az alapos művészeti bibliográfia mintegy száz új nevet hozott az előző kiadáshoz képest, ami a mű aktualitását igazolja, a fontosabb művészettörténeti kronológia pedig – a hozzá fűzött magyarázatokkal a különböző művészeti technikák kapcsán – ezt a könyvet nem csak művészi körökben teszi megkerülhetetlenné.
Nekünk, szabadkaiaknak külön jelentősége van a Janson-féle Művészettörténet bővített és korszerűsített kiadásának, amelyben a 956.-tól a 987. oldalig terjed az Adalék Szerbia XX. századi művészettörténetéhez című fejezet. Ennek a fejezetnek a szerkesztője dr. Miodrag Miško Šuvaković, aki jelenleg a Belgrádi Egyetem Média és Kommunikáció Karának tanára és dékánja, emellett munkatársként jegyzik dr. Nevena Dakovićot, dr. Ana Vujanovićot és mgr. Jelena Novakot.
Anélkül, hogy belebocsátkoznánk a szerző által kiválasztott szabadkai művészek értékelésébe, akik ebben a mellékletben szerepelnek, annyi bizonyos, ez a könyv nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy városunkat a megkerülhetetlen és kihagyhatatlan művészeti központok közé sorolják. Végül is, a felesleges méretkezésnél ez a tény sokkal fontosabb, mert ez az, amire büszkék lehetünk.
Az említett adalék 26. fejezete a Fényképek címet viseli, valójában az új, modern, műszaki képalkotás jelenlétével és befogadásával foglalkozik a modern tömegkultúra kialakításának folyamatában. Ebben a fejezetben nyer említést a többi alkotó közt Slavko Matković (1948–1994), a Bosch+Bosch alapítója, aki 1969-ben hozta létre a valamikori szabadkai Triglav cukrászdában a csoportot. Az általános és középiskolát, valamint a pedagógiai akadémiát szülővárosában, Szabadkán végezte. Ő volt a kezdeményezője és szerkesztője, sőt még a kapcsolattartója is a WOW folyóiratnak. Több verseskötet szerzője, és számos folyóiratnak írt. Mint multimediális művész több projektumban is részt vett: térbeli akcióművészeti, konceptuális, vizuális költészeti alkotásokban, képregényekben és mail-artban.
Ebben a fejezetben kapott helyet Szombathy Bálint, a csoport másik alapítója, aki Pacséron született 1950-ben. A gimnáziumot Szabadkán végezte, majd az Alekszandar Csuszov Akadémián diplomázott 1984-ben. Multimediális művész, képzőművész, művészeti szakíró és formatervező. Szerteágazó művészeti tevékenységet folytatott, a vizuális költészettől a konceptuális és posztkonceptuális művekig, installációkig, performance-okig, a mail-arton át a kritikaírásig.
A 60. fejezetben nem szokványos címen (A neodada és a fluxus) említik Slavko Matkovićot és Szombathy Bálintot mint a szinesztézia és a vizuális hangkísérletek hordozóit.
A Konceptuális művészet című 65. fejezetből sem maradhatott ki a Bosch+Bosch csoport, amely 1969-től egészen 1976-ig működött Szabadkán; a már említett csoporttagokon, Matkovićon és Szombathyn kívül megemlítik még a tősgyökeres szabadkai Szalma Lászlót (1949–2005) mint a csoport alapító tagjainak egyikét. Festő, grafikus, illusztrátor volt, több művészeti társulás tagja, művésztelepek résztvevője, alkotásait számtalan önálló és közös kiállításon mutatták be itthon és külföldön. A fejezet szövegét Slavko Matković egy munkájának reprodukciója kíséri a hetvenes évekből, címe A felszín megjelölése. Ez az alkotás egy levélhez hasonlít, annak idején komoly politikai vitát váltott ki, mert Jugoszlávia eszmei és politikai vezetője, Josip Broz épp azokban az években küldött a kommunista pártnak és a népnek egy „levelet”, hogy miként kell folytatni a kérlelhetetlen harcot a munkásosztály jogaiért a szocializmus fejlődése érdekében…
A Performance-művészet című 67. fejezet, amely az urbánus, a magán- és a közösségi térben lefolytatott akciók előadásáról szól, úgyszintén említi a Bosch+Bosch csoportot.
A 73. fejezet igencsak hosszúra sikeredett címe Festészeti posztmodern eklekticizmus és a posztmodernizmus elmélete. A múlt század nyolcvanas éveiben jött létre a konceptuális művészet kritikai ellenpólusaként, amely felszabadítja a festészetben, a szobrászatban, valamint az installációkban a posztmodern művészek érzékszervi-testi alkotómunkáját. Itt említik ismét Slavko Matković neoexpresszivista festményeit, amelyek a konceptuális művészet önkritikájaként születtek.
Habár többen is kimaradtak a Janson-féle Művészettörténet felsorolásából, akik az immár lexikonban is jegyzett Bosch+Bosch csoportot alkották, a csoportalapító Slavko Matković, valamint Szombathy Bálint mellett, aki 1969-től az első vonalat képezte, érdemes megemlíteni Izrael (Basch) Editet is, aki korán meghalt, de a divatszakma terén értékes formaterveket készített, Magyar Zoltánt, Krekovics Istvánt és Slobodan Tomanovićot, akik alkotásaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy városunkat ne csak megemlítsék, de állandó helyet kapjon a XX. század második fele kortárs művészetének első sorában.
A csoport hírneve magához vonzotta 1971-ben Kerekes László szabadkai gimnazistát, aki ezt követően Belgrádban befejezte a Pedagógiai Főiskola konzervátori szakát. Ígéretes művészi pályakezdése után sajnos korán hunyt el Berlinben.
Ladik Katalin és Csernik Attila 1973-ban kapcsolódott a csoporthoz, Vukov Ante pedig 1975-ben. Mindezen csoporttagok a közös munkájukkal, még inkább önálló, egyéni művészeti tevékenységükkel, alkotásaikkal olyan művészetet hoztak létre, amely méltán került a művészettörténet kiemelt helyére.
Minden mérvadó gyűjteményben, legyen az enciklopédia, lexikon, szótár vagy művészettörténet – hasonló, mint amelyet most boncolgatunk –, a címszavak alatt nem lehet alaposabban és mindent átfogóan szólni az egyénekről, de a Bosch+Bosch csoport megjelenése és tagjainak elismertsége, valamint Szabadka művészeti képviselete olyan tény, amelynek nem szabad ismeretlennek maradnia polgártársaink előtt. Matković vezetésével sikerült a csoport minden tagjának, a külső segítség hiánya és a meg nem értettség ellenére is, az undergroundból eljutni a valódi művészetig. A művészet világtörténetének részévé válni kimagasló teljesítmény. A szabadkai csoport tagjai nemcsak alkottak, de meg is élték művészetüket, és Janson nagy jelentőségű művének, valamint a Šuvaković-féle adaléknak köszönhetően élni fognak ezután is.
Fordította: Juhász Attila