Milán Vincetič legutolsó ciklusára
(vagy az a rohadt bicikli)
Végre kiszabadultál
a kispolgári gezemicéből,
mely sohasem bocsátotta meg
dadogásodat, ahogy azt sem,
hogy országos hírűként goricskói
poétának vallottad magad
(ilyet meg ki látott?)
Szabadulásod csak most
kezd körvonalazódni, igazi
arcát mutatva, ahogy örökre
üresen maradt, gonoszkodó
gondolatainkkal teli
jászolyaidhoz közeledek,
melyek most üresen tátongnak
Törekvésünk J. Prevert
„kerékpáros meztelenkéjével”
azonos, arcunkat elfedve,
előkoptatott rongyokba bújtatva,
testünk metaforáit nehogy felfedje
valaki – féltve őrzött,
takargatott, meztelenség mögé
bújtatott identitásunk
szemet szúrjon…
Mi kényszerít erre?
Kibeszéletlen marad,
nem tudjuk már
meg sohasem…
Avarfényes vonulásod színes
lombtakaró díszíti, gyászoló tömeg,
mind őszülő halántékú.
A temetőn levélszőnyeg,
a gyászének mellett szél-
és meghitt levélsusogás,
megannyi lábbal
taposható elmúlás-jel,
képlékeny béke,
békés képlékenység
millió, be nem fejezett, ködbe
kívánkozó történeted
elhaló sóhaja