élénkülök
apránként felszárad ami beázott
kettétört érzékeim végül új utat találnak
egy menekülőt a viharból
te azt gondolod jó nekem
mindig azt mondtam szeretem az esőt
te azt gondolod jó nekem
mert mosolygok
már én is elhiszem
ezerarcúan emberként
nyelvekbe veszve bezártan
mosolygok
közben kínokkal érlelem a holnapot
várok ha van mire
félek mert van mitől
nem sírok pedig van miért
hiányoznak az illatok a pékségekből
anyám konyhájából a sült szalonna
apám nyelvéről a kiejtés
a honvágy rongyos ruháit foltozom
a magány megkoronázta önmagát
hideg lett és indulatos
lassú mozdulattal vágom el a torkát
közben szívverésem egyre hangosabb
nemsokára beleszagolhatok a hajadba
Délvidék!
nemsokára táncolhatok a cipődben!
nemsokára kortyolhatok belőled!
addig erőt ad a tudat
hogy jól vagy
élénkülök ahogy várom
terpesztő melegséged sóhaját
most nádszálvékony perceimben
félárnyékos arcomról elsöpröm a rossz érzést
itt vagyok félúton
egy házakkal teli dombon
mégis néha sivatagnak érzem
oly nyugodt oly mély oly csodás
és oly idegen annyira vad
igazi vadnyugat.