te fejszenyelet készítenél, én széket – ez az alapvető
különbség köztünk, vagy amikor embert nevelsz,
és nem engem, valaki eltérítette az időt, amiben
élünk. te biztosan a partizánokra fognád, és nem
lenne nehéz; elfogadni, hogy negyvennégy
októberében dőlt el a sorsom, amikor egy gödörbe
lőtték dédapát, akinek jól menő hentesüzlete volt.
esetleg néhány évtizeddel utána, nyolcvan
májusában, amikor azoknak is egy kicsit rosszabbra
fordult, akik belelőtték. vagy a kilencvenes években,
amikor felpakolták néhány repülőre a demokráciát,
és egy szobában feküdtünk öten, mint a besült
bombák, hogy aztán évekkel később, különböző
váratlan pillanatokban (karácsonyi ebédeken,
rokonlátogatásokkor) egymás után felrobbanjunk.
de az is lehet, hogy a te sorsod is csak most, kétezer-
tizennyolcban dől el, apa, amikor úgy hallgatunk itt
egymással szemben, hogy a hallgatásunkban
megkétszereződik minden, amit valaha mondtunk.
kettőnk közül majd te leszel, aki kivágod a
kompromisszum fáját, hogy az rádőljön a generációs
szakadékra, és én leszek, aki majd átkel rajta.