Föllépésre várva, cigarettánkat szívva álldogáltunk a kis falu művelődési háza előtt, és megkérdeztem tőle, hogy jól érzed itt magad? Arra számítottam, hogy egy kevés híján színmagyar településen, ahol van kinek misézni, könnyedén közösségre talál és otthonra lel a pap. Ő mégis azt válaszolta, hogy tudod, ha kimegyek az utcára, itt fölkapják a fejüket az emberek, hogy „nézd, a pap”. Pedig a pap is ember.
Bogdán József korábban is, későbben is meg-megemlítette: gyakran érzi azt, hogy a papot nem nézik embernek, pedig ő is lehet beteg, szomorú, szerelmes. Alighanem félreérti a távolságtartást, mert inkább többnek, mint „közönséges halandónak” tartják azt, aki az istenhitet terjeszti az emberek között. A számos településen végzett egyházi szolgálata alatt a tanításai talán mégsem jutottak el annyi emberhez, mint a versei. Másutt és másik papköltőnek a följebbvalója azt mondta, nem jó az, ha egy pap költő is, mert a költők túlságosan átélik az e világi dolgokat. De lehet-e nem átélni, amit ő megélt? Nézni a gyerekkori éhhalál árnyékában, hogy mások hogyan esznek; az édesanyát nem ismerve elszenvedni a nevelőszülők mostohaságát, üres templomban misézni, idegen nyelven igét hirdetni, túltenni magát vagy megbékélni cigány származásával: „Nyelvében él a nemzet, / cigány volt, aki nemzett, / és cigány volt, aki szült, megcsókolt, aztán kihűlt. / Hol élek, nincs már magyar, / éles és dupla kanyar, / mit bevenni nem lehet, / a pap most szerbül temet.”
Mert legújabb állomáshelyén, Fehértemplomon az utolsó magyart ő temette el, keresztelő és esketés sem volt itteni szolgálata alatt, csak temetés. A környező falvakban, ahol cseh a liturgia nyelve, csupán röviden szól tiszteletből a megboldogult anyanyelvén, javarészt szerbül hangzik el a szertartás, mert a csehek is elhagyták anyanyelvüket, bár amikor az istentiszteleten a templomban a szeretlek szót cseh nyelven ejtette ki, megtapsolták…
Azt vallja, hogy leghitelesebben a saját életéről tud írni. Költészete összeforr papi hivatásával: mert ki tudhatná más, mit érez a pap, amikor keresztel vagy amikor temet, hogy miként látja a kisbabán Isten mosolyát, amikor a keresztségben fejére csurran a víz. Nagy papi lelki erő szükséges az elviselt kínok általa is hirdetett megbocsátásához, hogy verseiben ne legyen gyűlölet, még neheztelés sem igazán. Maga mondja: rájöttem, hogy a megsemmisítő szavak mellett vannak balzsamos, lelkesítő és hívogató szavak is, s nincs olyan bűn, amit nem volna szabad megbocsátani. Így lett verseinek meghatározója az emberek szeretete és az emberi méltóság tisztelete. Szerepjátszás nélkül ír, „hogyha az ember a tükörbe néz, ne kelljen azt mondania magáról, hogy végighazudta az életét”.
Cigányok, magyarok, csehek, kitelepített németek sorsán tépelődik – nem is kívülállóként – abban a kisvárosban, ahol Herczeg Ferenc gimnáziumba járt.
Egy évvel ezelőtt díjátvétel alkalmával így nyilatkozott: „Azt szeretném közvetíteni, hogy nem szabad soha elveszíteni a reményt, sőt reménykedni kötelező épp ott a déli részeken, a román határtól öt kilométerre, ahol már nem lehet magyar újságot se venni, magyar szót se hallani, de azért vagyok ott – és erre büszke vagyok –, hogy ne aludjon ki teljesen a láng.” Ehhez olyan erénynek is a birtokában kell lenni, ami szépnek tudja láttatni azt, ami romos.
Ugye átölelsz engem, Istenem, / ha ideje jő az ébredésnek? / A sirály hirtelen felrepül, és / örül az örök égi létnek.”