Ricz Géza munkáihoz
1980-ban született Szabadkán, majd Szegedre költözik, ahol 2011-ben szerez diplomát a Szegedi Tudományegyetem Rajz-Művészettörténet Tanszékének képi ábrázolás szakán. Párhuzamosan foglalkozik táblakép- és murális festészettel. Elsősorban az urbánus művészet különféle leágazásai vonzzák. Pályájának térbeli kifutását a graffiti hozza meg a számára; alkot Európa nagyvárosaiban, ugyanakkor a helyi közegben, a szülővárosában is otthagyja festékszórójának a nyomait. Tevékenységére 2009-ben figyelek fel, meghívom a külhoni magyar képzőművészek budapesti biennáléjára, a Palme Házba, ahol az épület melletti terjedelmes kültéri falfelületen dolgozhat. Akkor már alapítója és elnöke a szegedi Sub Art Kortárs Művészeti Egyesületnek, amely a városi környezetben tevékeny ifjú alkotókat tömöríti maga köré.
Ricz kezdettől fogva másképpen viszonyul a graffitihez, mint általában a névtelen „falfirkászok”: a műfajba igyekszik bevinni a magasfestészet standardjait. Murális festményeit aláírja, mintha csak vászonra alkotott volna, nyíltan vállalva a szerzőséget. Rövid idő alatt kialakult egyéni stílusát visszafojtott színhasználat, a fekete és a szürke kultiválása jellemzi, ami által drámai hangulatokat teremt, jelezve, magas fokú igényesség munkál benne. Képei legtöbbször lepusztult városi részleteket és azok kallódó embereit idézik, az utca ismeretlenjeit teszik meg főszereplőnek.
Programszerű tudatossággal igyekszik tágítani az utcai festészet fogalmi kereteit, a következőket öntve szavakba: „A street art térnyerése a kétezres évek elejének legizgalmasabb művészeti jelensége volt. Hatalmas energiák szabadultak fel, ahogy a fiatal művészek rájöttek, hogy az utca művészete egészen más is lehet, mint festékszóróval festett betűk. Rengeteg új technika és ötlet született. Ez a graffitiszcénában jelen lévő forradalmi hangulat rám is nagy hatással volt, és elkezdtem a saját technikai és formai eszköztáramat kiépíteni. Ezeket az eszközöket emeltem át később a vásznakra, a festészetbe, amelyben a jövőm látom.” Festészeti munkálkodását később a régészeti feltárás technikájával hozza párhuzamba. A vásznon rétegezetten dolgozza fel a témát, külön gonddal ügyelve a tartalmi szálak idő- és térbeli kiterjesztéseire. „Ezek a munkák mindig valamilyen személyes élmény feltárására tesznek kísérletet, vagy egy számomra fontos fogalomnak állítanak emléket. Ez a feltárás azonban nem fotódokumentáció jellegű. Valós események, élmények, terek, mindennapi hatások kollázsszerű feldolgozása, bizonyos képi elemek össze-/szétrendezése, csonkítása/kiegészítése, átírása a saját képi nyelvemre, ezáltal a valóság súlyával láttamozott, ezen formájukban soha meg nem történt emlékek megörökítése történik meg a vásznakon” – fejti ki korai művészi hitvallását.
Ricz azt a nemzedéket képviseli, amely egy roppant kiélezett társadalmi-politikai helyzetben érik felnőtté, fiatalon tanúja a korszakformáló európai társadalmi-politikai változásoknak, közöttük Jugoszlávia megszűntének. Így szinte természetes, hogy a múlt eseményei és emlékei meghatározó szerepet játszanak a munkásságában. A művész hol termékeny nosztalgiával, hol a kiábrándultság keserűségével viszonyul saját és mások történelméhez.
Ricz oly módon szembesít a pusztulással, hogy az már-már fájó. Művészetének érett korszakában nem annyira a bűnbe esett jelenkori ember alakját festi, aki a gonosz oldalára állva a rombolásban találja életének értelmét, hanem túlnyomórészt cselekedeteinek tragikus következményeivel foglalkozik, vászonra víve őket holt tájakat ábrázoló képein. A tettest rendszerint nem látjuk, csak tetteinek következményeit. Ricz úgy mozog ebben a sötét látványvilágban, mint valami helyszínelő, aki a romokba dőlt világ részleteire keres megfelelő – hangsúlyosan filmművészeti – rálátást, vizuális perspektívát. Úgy viselkedik, mint az idő hiteles, felkent tanúja. Világa nem kitalált, megálmodott, hanem nagyon is a valóságból fakad, és ebben a valóságban mindannyian magunkra és környezetünkre tudunk ismerni.
A művész első nagy időszakát a Forum Könyvkiadó Intézet által 2018-ban megjelentetett Peripheria című kötete összegzi, címében is jelezve, hogy képanyagának ihletője elsősorban a szülőföld. A szülőföld mint periféria, mint a nyugati világ déli pereme. A kötet korpuszának a korszakolása érinti Ricz munkásságának valamennyi fentebb jelzett változását, amelyek nem annyira stilisztikaiak, inkább tartalmiak. Mire a könyv megjelenik, a művész újabb élettércserét eszközöl, elhagyja a Kárpát-medencét. A helyváltoztatás megnyitja a tágabb nemzetközi kifutás lehetőségeit, jelentős kiállításokon szerepel, elismerésekben részesül az új (közép-)európai környezetben.
Az eredendő forrásoktól történő eltávolodás egyben közeledés is az ismeretlen értékek felé. Úgy tűnik számomra, Ricz ebben a szellemben, pozitív felfogással viszonyul az életében bekövetkező arrább mozduláshoz. Ikonográfiáját továbbra sem adja fel, és hát értelme sem nagyon lenne egy esetleges látványos nyelvi újításnak, jellegében annyira egyedi, amit megteremtett. Korai éveinek élményvilága egy egész életre szóló útravaló, amire rá lehet építeni a későbbi tapasztalatokat.
