siettem
de elsápasztott a koravén alkonyat
fanyar ízeivel húzta rám a redőnyt
mit sem törődve velünk
heves volt és lehetetlen
félelmetes sötétség dobogott a mezőkön
zizegő nádasokban csiklandozott minket a szél
gyémántégbolt alatt feküdtünk tehetetlenül
amíg el nem kapart minket a rémület
süllyedtem
tengermély gondolatok sötétjében
magamhoz szorítottalak
izgatottan kuncogtál
apró kezeid végigtáncoltak a nyakamon
még most is hallom a nevetést
a boldogság nevetett
sosem voltam még olyan elégedett
fáztam volna nélküled
szemedben békés melegség
játékos és önfeledt
zsibongás töltötte be a koromfekete érzéseket
lassan felébredtem
karomba fontam az életet
a létezés első sugarai árasztották el az arcodat
nem először láttalak
de minden reggel félelmetes
apró lélegzetvételeiddel nő nagyobbra a világ
láttalak már de ez valami új
apró testrészeidbe veszik a tekintetem
megmentettél a magányos alkonyoktól
a nevetés nélküli monotóniától
már nem sietek
nem süllyedek
megmentettél önmagamtól.