Határféltés betörés nélkül
Egyszer volt… Elmondanám, de hiába, a múlt idő elméleti síkra költözött. Mindazok, akik eddig emberi arcot viseltek, immár attól is megfosztattak, hogy néhaiságuk képként rögzüljön bennünk. Azóta, emlékek helyett, maradt a homályos képzelet: valamikor szent rítusok egymásba kapaszkodó táncosai voltunk, amikor sámánjaink még ujjongva perdültek a porban, millióknak rajzolva otthont, otthon. Az viszont már tegnapelőtt történt, hogy ocsúdásunk egy új honfiságról szólt, ünnepeink kenyérként és vízként szolgálták testünket, hogy mi viszontszolgálhassuk őket. Ünnepeink énekeink lettek, amelyek a búzatenger és a májusi eső frissességével bírnak, és a termőföld állhatatosságával őrködnek felettünk.
Hajdanán élt errefelé egy lány. Fekete hajú, parázsszemű, délszaki fajta volt. Olyan nő, aki cseppet sem ártatlan kisugárzásával ártatlanná szelídíti maga körül ezt a meggyalázott világot. Te is kedvelted. Azt mondtad: nézd, még a lehunyt szeme alatt is mosolyog! Aztán eljött a pillanat, amikor karomba kaptam, és kiosontam vele a szelíd estébe, mely időközben hajnal lett. Szerelmes szédülések vittek neki a tavaszi határnak, ahol neszező remegésünk lassan egybemosódott a világosodó tájjal. S ott, akkor egy olyan országra ébredtem, amely a maga valóságában közelebb állt hozzám, mint a sajátom. Csakhogy ez az ország láthatólag sehol sem volt. Ennek ellenére úgy éreztem, benne élek, nemléte megérint, miközben szűkebb pátriám, e különben szeretni való elmeszülemény akkora térré zsugorodik, mint amekkorát a testem kitölt. Ezzel együtt érkezett a fájó rádöbbenés, hogy elejétől fogva ezt a tér-odút cipelem magamon, amely mintha testem levegőből öntött mintázata lenne. Egy formális keret, amelyet alkotóm elfelejtett lefejteni rólam, miután belé öntötte önvalómat. Vajon hol az én helyem a világban? – kérdeztem volna, de a lány már egy másik országból mosolygott rám.
Egykori keresztény bölcselők, akik meggyőződésük helyett hitüket hívták segítségül kőkemény téziseik megfogalmazásához, ők érezhették úgy magukat, ahogyan én most, amikor szembesülni kényszerülök egy olyan fogalommal, amely a maga légneműségében hívatlanul a fejembe költözött, s ott vár valami észszerű magyarázatra. Ezért, még ha létezik is rajta kívül valami a világon, annak sorsa az, hogy észrevétlen maradjon. Mellette ugyanis ellehetetlenülnek a mindennapi apró dolgok, s úgy vélem, pontosan ettől a lehetetlen unalomtól menekülnek azok is, akik éjszakánként megidézik, lehívják hősi turul-szellemüket, saját hazáikat a magasból; s még azután is, hogy az álom elpárolgott, ők megtoldván azt nappali kábulattal, mámoros bábokként lázonganak testhezálló, puha házaikban, képlékeny országaikban, lelkes haragváraikban – a világ effajta rendje ellen. Pedig egy ásott verem is csak addig lesz börtönünk, ameddig otthont nem teremtünk belőle. Az újraélesztett szenvedés épp annyira forraszt össze bennünket, mint újratörés a csontot. Az emlékezés más: a kimerevített fájdalom tudatos testmozgással legyőzhető.
Neked látnod kell, hogy a jövő társadalmi építményei már csak ilyenek. Úgy alakulnak széltében-hosszában, ahogyan jár-kel bennük az ember. Olyan magasak, mint amilyen magas valaki, ha felfelé ugorva kezét az ég felé nyújtja. Hazák a magasban. Vajon kinek, s hol kezdődik az ég? Földig ér-e, kérdeznéd. Hát persze, most is a fűszálak hegyén, a bogarak hátán pihen. De az is lehet, hogy a tavaszi felhőhatártól felfelé húzódik, s ki tudja, meddig tart. Ősszel s télen a köd az, ami eljátssza a magasságot. Olyankor Te is leszállsz közénk. Felhőként csodáljuk benned a csalfa homályt, amelynek láthatatlan odvai mélyén, állandósulva, akár a lélegzetvétel, utat találnak a mindig újjászülető hazátlanság mindennapjai: az egyetlen, végleges Haza reménye. Csakis ilyen vágyakkal mérhetem le egykori országaim súlyát.
Létezett egyszer egy élet lehetősége, amikor a folyók, akár a köd, kezdtek part nélkül hömpölyögni. Hiába kérdezősködtem, lehet-e part nélkül hömpölyögni, elvitt az ár engem is. Létezhet-e ár part nélkül, kérdeztem újra, de már oly messze jártam, hogy csak a folyam zubogását hallottam. Zuboghat-e a víz elsodort faágak, unalomig görgetett kövek, szilaj kavicsok, makacs homok nélkül, tolult föl bennem a kétely, de már a kérdés gondolatának is idő kellett, hogy elérjen hozzám, oly messzire sodródtam önmagamtól. Elszakadtam attól a parttól, amely arról volt híres, hogy mindig csak holnap válik majd lakhatóvá, hogy azután végül teljesen eltűnjön, elmerüljön valahol messze egy új vízözön egyformaságában, ahová egyetlen kérdés sem érhet el, hisz minden ott ér véget, ahol a táj síkfogalommá idomul, a köd, akadályait eltüntetve, tökéletes térnek álcázza magát, és a mérhetetlenség uralkodik mindenen. Oly messzire sodródtam, hogy a másik oldalon már közelíteni látszottam. S képzeld, mindez egyetlen éjszaka alatt történt, akkor, amikor bátorításodra karomba kaptam azt az alva mosolygó lányt, s kiosontam vele a szelíd estébe, amely időközben hajnal lett. A szántók sötétzöld huzattal bevetett ágyak voltak, s tudtam, hogy e pazar szállást Te bocsátottad rendelkezésünkre, s hogy reggel, mint valami komornyik, csendben kitársz majd egy hatalmas ablakot, míg mi szerelmesen hunyorgunk, szemünkben az első fénnyel.
Élt egyszer régen, s onnantól örökké, egy büszke, érinthetetlen lakáj. Egyszerű Hazavezető szellem volt, aki merev tartással, tekintélyt parancsolón tornyosult a karcos mulandóság fölé. Akár egy jegenye, amelyet több emberöltőnyi küszködés vihara edzett. Tudtuk, ki Ő, hisz láttuk, min munkálkodik, amikor a világot felkapja az első derengés, majd tágulni kezd a látóhatár, s előkészít egy újabb felvonást, főszerepben a nappal. Íme, ujjongtunk, egy eljövendő ország hajnala ez itt! Kimenthet bennünket a sötétből, s talán arra sem kell már sokáig várnunk, hogy az istenadta nép megválassza régen várt királyát, aki végigmasírozik majd égi birodalmán, amely oly hatalmas, mint amennyire beláthatatlan; s valóban, már ott is lépkedtél fejeden a fénykoronával, nyomodban a zölden zendülő vidékkel. Alattad mit sem sejtő emberek nemzedékei váltakoztak, hogy leróhassák neked tiszteletüket és hálájukat. De egyvalamit még a Királynak is tudnia kellett: az emberek igazából sosem értették, s még ma sem értik, hogy kinek s miért is hálásak tulajdonképpen. Hogy mi végre ez az oszthatatlan tűz a szívekben, amikor egy egyszerű honfi kebel amúgy is, Király nélkül is megdobban a hazáért. Valamelyikért. Mindegy, mely nemzet fia vagy, csak Fiú légy! Vajon a Te fiad mit szólna ehhez? János evangélista hangján azt mondta: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk.” (I. Ján. 3, 1). Lám, így is születhet egy mondat a Te országod védelmében.
De mi még itthon maradunk, bárhol legyünk is. Nehéz ezt megértenie egy, a távolságot lépésekkel leküzdő embernek. Ám ha a magunkkal vitt gondolat, nyelv és tett a fényévekkel is pillanatról pillanatra elbánni volna képes, akkor a világ egy olyan sűrítménnyé válna, mint amilyen régen, gyermekkorában volt. Azóta sem tudjuk határait, hiszen az Te magad vagy.
De ha már neked Országod van, miért ne lehetne nekünk is, általad?
