Pesti Emma képeihez
Kell egy szilárd kapaszkodó, egy viszonyítási pont, határozottan kifeszítve, vagy épp finoman elbújtatva a mértanian légsűrűvé álmodott táj valamelyik szegletében. Ehhez képest vonás a vonás, a folt ettől elmosódó kavalkád. A szín ettől a bizonyosságtól olyan éles vagy olyan lágy, s a fehér semmi, a hiány ettől válik rémisztő, üres mélységgé. A kapaszkodó a legegyszerűbb geometriai forma: kör, háromszög, egyenes, derékszög. Esetleg egy másik valóságrétegből származó sík – tér – horizonthoz szelídített szilánkja.
Egy, az ismerthez hasonló világban létezhet másféle nap, titokzatos kút, égi forrás, amely nem világít meg, nem borít be fénnyel, hővel. Amely csak kiterjedésében, térhatásában létezik, energiájában nem. A világűr hideg csendjét, láthatatlan szikrákat szerteszét vető központi kétséggóc. Talán felsérti a táj szövetét az idegen elem, mégis, talán épp az idegenségtől lesz annyira fontos: létfontosságú. Mint ahogyan nincs szabadság kísértés nélkül és nincs beteljesülés a lehetetlen fájdalma nélkül. A kör kapu, a vonal kötélhágcsó, a síkdarab lépcsőfok az ismeretlen túloldalra.
De minden mozgás veszélyforrás. Mert ami nem engedelmeskedik a forma szilárd határainak, saját megsemmisülését kockáztatja. A kontúrok szigorának ellenszegülő, szétfolyó cseppek, csíkok fokozatosan belehalványulnak a környezetbe, mint az alig kivehető fehér fátyolfelhő, mint az érintésre olvadó, hajszálvékony őszi jéghártya a tócsán. Ugyanakkor az elmosódás egyensúly, a kockázat lehetőség, hisz a túlzott merevség mulandóságba vezet. Így lesz geometriából mostba zárt lüktetés.
Mert az idő megszűnt. A kimerevített pillanatok az egyszeriség súlyára emlékeztetnek. Az állandó mozgás szabadsága csak feltételes ezeken a nehezen megközelíthető vidékeken, az élet különösen távoli, idegen, mint párás ablaküvegen át a tavasz.
Ha valaki itt járna és felnézne, szempillantás alatt elfelejtené, merre a fenn, merre a lenn. Szempillantás alatt úgy érezné, fejjel lefelé lóg a szemhatár csúcsáról. Mint egy furcsa álomban, ahol a félelemtől reszkető ember a következő pillanatban már önmagát sem értve teli szájjal kacag, míg száguldó csillagcsóvák között zuhan az egyetlen pontba szűkülő égbolt ölelése felé. Ha valaki itt járna és felnézne, szempillantás alatt elfelejtené, honnan jött, és nem értené, miért kéne továbbmenni.
De a teljesség ott lehet valahol a távolban. Az alig derengő mélységben, esetleg a látható határain túl sejlik fel. Embert próbálóan hosszú az út, ám az első lépések itt kezdődnek. A talaj, a felszín korántsem egyenes, és ami a viszonyítási ponton kívüli jelenség, csupán látható töredéke a tájnak.
Nem tudni, mi vár a határok mögött. Lehet veszély, de talán inkább nyugalom. Mert az a kapaszkodó a rendről tanúskodik, s a rendben több az esély, mint a veszély. Az ösvény, a tér belső útja pont annyira billen, amennyire még biztonságos. Kell egy szilárd kapaszkodó, egy másféle nap, s a táj töredéke az egészről mesél. Megelevenedik, és békésen lüktet a mély derengésben.