A váradi séta folytatásaként,
újabb karavánnal, Pánpéter unokájával:
aki a koravén társaitól
le-lemaradva, ahogy ballagtunk
a vén szajha (Maros) felé,
már csak benne égtek
(dúdolgatta is egyiket)
kis Rózsi-dalok
(Várj, míg felkel majd a),
s ismét a papba, V-be
botlottunk.
Szíves kalauz szolgálatait,
a decemberi temesvári
események bokros
utóhatásaiban való
eligazodásunkhoz,
Tőkés egyszemélyes
forradalmának későbbi
fejleményeiről, a hősies
tett végső kimeneteléről
„amiből később mi lett?” –
hüledezett, egyre
lohadó hévvel.
(S közben éreztük,
itt is, ott is, túlcsordul
nála – (nyála)…)
Hogy milyen lelki hatással volt
reánk az irodalmi misszió,
nem tudnám felidézni,
a közvetlenül felállított,
pontos diagnózis
hiányában pedig máig
amolyan eszem-iszomnak
tűnik fel, amiből
manapság alig maradt
valami: füst-éneke, ének
füstje…
Arra a gyötrő, önvádtól is
kísért kérdésre, hogy égtek-e
lelkünkben kis rőzse-dalok, s hogy
azok üszkösek voltak-e,
vagy esetleg búsak,
a bíboros apátnál tett
látogatás alkalmával,
a szunnyadó parázs
alól, csak itt-ott
fellobbanó, majd nyomban
kihunyó, a külső égést
ellensúlyozandó, az est
folyamán elfogyasztott
pálinka utóhatásaként,
amolyan olthatatlan
vágyként tört fel bennünk,
hogy „de jó is lenne
most egy aprócska stampedlivel
abból a tegnap csak
kóstolgatás céljából,
az udvariasság szabályait
betartandó, hosszú út
porára ivott, de
végleg el nem fogyasztott
híres szatmári,
hétszilvafán termett
szilvóriumból, amit
csak „Ady utolsó
bosszújaként” emlegettek
a pálinkához nem szokott,
finnyás gyomrú fiatalok…
Kikerülve a lovagkirály,
Szent László szobránál ácsorogva,
a nagy országépítő-védő szelíd,
szinte nyájas tekintetében
fürödve, újabb ismerősbe botlottunk,
Z. Tiborba, aki a – Ti itt, s miért nem
Vajdaságban? – kérdést szegezte
nekünk, de a választ nem várva elinalt.
– Vagy miért nem Hévízen vagy Pesten?
dünnyögtük egymás között,
mert már nem volt kinek…