Oskolák és tudós tanárok a Délvidéken
Délnek völgye, szívem titkának régi hazája.
(Vörösmarty Mihály: Zalán futása, IX. ének)
A Délvidéken – a Bácskában és a Bánságban – a feudális rendszer lebontásában döntő szerepet játszó 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő abszolutizmus évtizede után, az 1867-es kiegyezés keretében helyreállított alkotmányos rend tette lehetővé a polgári közigazgatás megteremtését, csak ezt követően alakulhattak meg azok a választott vármegyei és községi közhatalmi intézmények, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdasági, a kereskedelmi és a kulturális élet megszervezése. A polgár többé nem volt alattvalója a hűbéri rendnek, szuverén formálója és alakítója lett a maga társadalmának, s ehhez az igényéhez és az ezzel kapcsolatos elvárásaihoz – a vállalkozásaihoz – idomította társadalmi és gazdasági intézményrendszerét is. A polgári Magyarországnak tájékozott, jól képzett, az ismeretekben a lehető legteljesebb mértékben járatos, döntésekre képes egyénekre volt szüksége. Gyárai, üzemei, pénzintézetei vezetését és működtetését felkészült szellemekre bízta. A polgári társadalom meghatározó karakterét az a tudásmennyiség adta, amely mobilizálható volt vagyoni és szellemi gyarapodása érdekében. S e gyarapodással együtt nőttek a kulturális és művelődési igényei és elvárásai is.
A kiegyezés korának egyik meghatározó jellemzője az iskolarendszer nemzeti alapon történő újjászervezése volt. Ezért tűnik úgy, hogy a közösség fölemelkedésének ügyét leghatásosabban és legeredményesebben azok a középiskolai – elsősorban főgimnáziumi – tanárok képviselték, akik a görög és a római klasszicitás nemes ember- és történelemértelmezéséből indulva jutottak el a nemzeti történelem és irodalom szellemépítő erejének fölmutatásáig. Tankönyveik és az iskolai értesítőkben közölt tanulmányaik kivétel nélkül minden esetben a nevelés erkölcsnemesítő szándékával születtek, mint ahogyan az erkölcsi elvárásoknak megfelelő utat járta a délvidéki magyar sajtó is, amikor az időszerű társadalmi kérdésekre hol történeti széttekintés, hol európai számvetés formájában fölkínálta a maga válaszait. A főgimnáziumok és középiskolák tudós tanárai – akiknek az esetek többségében a hírlapok arculatának meghatározásában is döntő szerepük volt – fedezték fel először a tudás és az ismeretek közösségformáló erejének jelentőségét, s ehhez médiaként az irodalmat használták. Az iskolai katedrák körül és a sajtó lapjain jelent meg először az a szellemiség, amely nemzeti irányultsága révén alakította és formálta az emelkedő polgár önismeretét és öntudatát.
1867 után a Bácskában és a Bánságban rövid két emberöltő alatt egyszerre kellett beépíteni a polgári gondolkodásba az antik világ közösségi értékrendjét, a kereszténység testvéri együttérzését, a reneszánsz egyéniségkultuszát, a fölvilágosodás racionalizmusigényét és a modern nemzeti elkötelezettség morálbölcseletét. Olyan kiváló tanáregyéniségekre volt tehát szükségük az iskoláknak, akik tudás és magatartás vonatkozásában kétezer év értékrendjének ismeretével rendelkeztek. Ezért van az, hogy a polgári társadalom vállalkozó és alkotó értelmiségének megteremtésében döntő szerepük volt az Eötvös József és Kármán Mór elképzelései alapján létrehozott középiskoláknak. A Bácska és a Bánság jelentősebb városaiban – Szabadkán, Zomborban, Újvidéken, Pancsován, Nagykikindán, Fehértemplomban és másutt – a kor európai színvonalához képest is jól képzett, a klasszika-filológia tudománya, az irodalom és a történelem terén kiváló ismeretekkel rendelkező tanárok nevelték az ifjú nemzedékeket, ebből eredően a tudós tanároknak meghatározó szerepük volt a polgári gondolkodás, világlátás és életvitel kialakításában. Közülük sokan országos hírű, nagy tekintélyű tudós társaságoknak voltak a tagjai, könyveik, írásaik egyaránt megjelentek Budapesten és más nagyvárosok kiadóinál. Meghatározó szerepük volt vidékünk magyar sajtóintézményének megteremtésében, mindamellett tudományos műveik megjelenésének hatalmas felületet biztosítottak az iskolai értesítők is.
Széjjeltekintés a hazában
A Bácskában a szabadkai főgimnáziumnak volt a legnagyobb hagyománya, a városi magisztrátus a Ferenc-rendi szerzetesek aktív közreműködésével már az 1740-es években kísérletet tett egy, a környéken kimagasló középszintű tanoda megalapítására. Az 1867 utáni újjászervezését követően virágkorát az 1890–1918 közötti három évtized idején immár főgimnáziumként élte, s döntő szerepe volt a város polgári társadalmának megteremtésében. Jó felkészült tanárai között a klasszika-filológia tudományában járatos Jámbor Pál a latin auktorok világába vezette be a diákjait, Toncs Gusztáv kiváló irodalomtörténész Mikes Kelemen, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty Mihály és Arany János remekein keresztül szólt a magyar irodalom klasszikus hagyományairól, míg pályatársa, Loósz István már eljutott Ady költészetének és a modern magyar líra újító hatásának értelmezéséhez. Iványi István pedig a kétkötetes Szabadka szabad királyi város története (1886 és 1892) és a sokkötetes Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára című munkáival nyújtott a polgár világához történelmi hátteret.
Amíg Szabadka kiegyezés utáni évtizedeit a polgár fölemelkedése, addig Zombor – Bács-Bodrog vármegye közigazgatási központja – életét a beamteri életvitel és a honoráciori fegyelem alakította. A szerb tanítóképző mellett – ahonnan az egész akkori Szerbiát ellátták jól képzett tanítókkal – a magyar főgimnázium volt az az intézmény, amely meghatározó szerepet vállalt a polgári értelmiség képzésében. S mert a két nemzeti közösség szorosan egymás mellett élt, Zomborban jött létre a szerb hősi énekek és a klasszikus szerb irodalom magyar tolmácsolóinak lelkes írói köre: Radics György, Margalits Ede és Dömötör Pál könyveik sokaságában, valamint a helyi és fővárosi lapokban jelentették meg a fordításaikat. Margalits Ede történészként, Dömötör Pál költőként alkotott maradandót.
Újvidék a kiegyezést követő fél évszázadban a szerb és a német kereskedők városa volt, az 1864-ben a Pest-Budáról a Duna-parti városba költöztetett Szerb Matica kulturális hatása eredendően meghatározta a város szellemiségét. Az 1810-es évek végén alapított szerb középtanoda mellett a magyar gimnázium csak későn, 1873-ban Mészáros Nándor igazgató vezetésével kezdte meg működését, felvirágoztatásáért a szabadkai Frankl István tette a legtöbbet. Badics Ferenc, Fáy András életrajzírója mellett a polgári fiúiskola természetrajztanára, az országos hírű botanikus, Zorkóczy Lajos tűnt ki irodalmi munkáival, a Fruška gora-i szerb kolostorok bemutatásával és az Újvidék című lapban közölt Úti vázlatok Bosznia és Hercegovinából (1892) című útirajzával alkotott emlékezetes műveket, Avar Gyula pedig Gárdonyi Gézáról jelentetett meg irodalomtörténeti jelentőségű értekezést. Az újvidéki szerb gimnázium tanárai, Derra György és Brancsits Blagoje a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából elkészítették a Magyar–Szerb, majd a Szerb–Magyar Szótárt. A Petőfi a szerbeknél (1911) című tanulmány szerzője, Polit Vladiszlava pedig a magyar–szerb irodalmi kölcsönhatások egyik első kutatója volt.
Pancsován az 1870-es években a főreáliskolából főgimnáziummá átalakított tanintézetbe a fővárosból sorra érkeztek az olyan kiválóan képzett tanárok, mint Fináczy Ernő, a klasszika-filológia, vagy Wigand János, a magyar, a német, a latin nyelv és irodalom tanára, akik néhány társukkal együtt megteremtették a város magyar művelődési intézményeit, beleértve a magyar sajtót és az alkalmi könyvkiadást is. A pancsovai szerb könyvkiadó 1881-ben Narodna biblioteka Braća Jovanovića címmel olcsó kis füzetsorozatot indított a szerb és az európai irodalom klasszikus műveinek népszerűsítésére. 1882-ben e sorozat 47. füzeteként jelent meg Vitkovics Mihály Skupljeni spisi Mihaila Vitkoviča című kötete, amely alkalmat adott a költő magyar és szerb irodalomban játszott szerepének értékelésére. Ebben a vidékünk első irodalomtörténeti párbeszédében Piukovics Gábor és Rádits Dusán vállaltak döntő szerepet. S amikor a szabadkai Loósz István a kortárs Ady lírájának értelmezésére vállalkozott, Rencz János gimnáziumi magyartanár Vajda János költészete s a mai magyar líra című tanulmányával – amelyet a költő halálának évében, 1897-ben jelentetett meg – ugyancsak a modern életérzés lírai megnyilvánulásáról értekezett.
A nagykikindai algimnázium kiváló tanára, Erődi Dániel – akinek korábban része volt a soproni Irodalmi és Művészeti Kör létrehozásában – jelentős szerepet játszott a város közművelődési életében is. 1885-ben A közoktatás napi kérdéséhez című tanulmányában az államnyelv és a nemzetiségi kérdés összefüggéseiről értekezett. Igazán kimagaslót azonban a főgimnázium evangélikus lelkésze, Jeszenszky Ignác alkotott Kiáltó szó című tanulmányával, amelyben az agrárszocialista mozgalmaknak kiszolgáltatott nincstelenek – kis parcellát művelő parasztok, földmunkások és a zsellérek – nyomorúságos sorsát írta le. A tragikus elszegényedés okait a nagybirtok tarthatatlan intézményében, a modern gazdálkodási ismereteket nélkülözni kénytelen paraszti közösség kiszolgáltatottságában és a bánsági néptől idegen kommunisztikus eszmék agitátorainak lázító ténykedésében látta. Munkája ismeretében benne a modern magyar szociográfia egyik megteremtőjét tisztelhetjük.
Az egykori katonai határőrvidék egyik jeles központjának, Fehértemplomnak a főgimnáziuma Bászel Aurél és Vajda Károly révén a klasszika-filológia országosan ismert műhelye lett. Mellettük Sziklay Ferenc, a magyar irodalom oktatója, Király Pál történettudós és Téglás Gábor archeológus, valamint Herrmann Antal, a későbbi néprajztudós kezdte pályáját a határ menti város középiskolájának katedráján; mindannyiuk életében döntő szerepet játszottak a Néra-parti városban, a soknemzetiségű környezetben szerzett élmények. Szőke Endre és az eredetileg újvidéki Fogl János az al-dunai népek életének etnográfiai föltárásában játszott meghatározó szerepet. Munkáik rendszeresen megjelentek a főgimnázium értesítőjében. Eredeti színfoltjaként a kornak, Stiller Kálmán 1911-ben a Fehértemplom és Vidéke című hetilapban tette közzé Boszniai úti képek című élménybeszámolóját.
A középszintű tanintézetek – a főgimnáziumok, a reáltanodák és a polgári iskolák – katedrája és az iskolai értesítők kínálta alkotói tér mellett 1867 után fontos szerep jutott az irodalmi társaságoknak is. Az 1883-ban Zomborban megalakult Bács-Bodrogh Vármegyei Történelmi Társulat példája nyomán 1894-ben Dömötör Pál vezetésével alakult meg a Tóth Kálmán Kör, amely azonban néhány év után megszűnt. 1906-ban azután Vértesi Károly elnöki irányításával kezdte meg működését a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság, amely elsősorban a Nyugat-Bácska – Szabadka és Zombor – olyan jeles íróit gyűjtötte maga köré, mint Milkó Izidor, Érdujhelyi Menyhért, Pataj Sándor, Trencsény Károly, Türr Antal, Dudás Gyula, Thim József és mások. Közös vonásuk, hogy a fővárossal szemben műveikben a Bácska szellemét, népének jellegzetes arculatát kívánták megjeleníteni.
A teremtő irodalom igénye
Döntő jelentőségűnek vélem: a Bácskában, a Bánságban abban a pillanatban született meg az újkori értelemben vett irodalom igénye, amikor a táj embere gondolkodásában és világképének kialakításában eljutott arra a pontra, hogy már történetileg is meg tudta határozni helyét a világban, amikor tisztába jött társadalomformáló képességével, és igénye támadt otthona (a régió) szellemi erőforrásainak megismerésére és föltárására. Régiónkban az irodalom – a magyar nyelvújítási törekvésekhez hasonlóan – akkor született meg, amikor a polgár elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a konszolidálódott társadalmi rendjén belül kultúrát teremtsen, s hogy múltja megismerésének igényével egyszerre kitágítsa a maga jövőképét is. Az 1880-as évektől kezdve a Bácska és a Bánság íróinak műveiben már tetten érhető – elevenen él és munkál – a tájélmény: Dömötör Pál, Margalits Ede, Trischler Károly (Don Carlos), Türr Antal (Del Toró), Trencsény Károly, Vértesi Károly, Jámbor Pál (Hiador), Révész Ernő, Csupor Gyula, Szulik József, Szászy István, Perjéssy Lajos, Baloghy Imre, Scossa Dezső, Sz. Szigethy Vilmos, Kanizsai (Csuka) Ferenc és mások életművében megjelennek a helyi színek, élmények és hangulatok. Többségük életművére nagy hatással volt a Bácska nagy költője, a Baján tevékenykedő Tóth Kálmán. A líra és a dráma fogalma ekkorra már letisztult, a próza azonban a tárcától az útleírásig, a publicisztikától a regényig sajátos átmeneti formákat ölt. A táj irodalmának ihlető forrása azonban a társadalmi élményekben – olykor a társadalmi valóság elutasításában – érhető tetten. Könyvtárnyi az irodalma annak a fejlődési folyamatnak, amelynek során a tárcairodalomtól eljutunk vidékünk legkiválóbb írói – Gozsdu Elek, Papp Dániel és végül Kosztolányi Dezső – prózavilágának kialakulásához.
A Bácska és a Bánság 1867 és 1918 közötti polgári társadalma történetének fél évszázada során a katedrák közelében, a sajtó lapjain, az irodalmi társaságokban és a szabad líceumok kínálta fórumokon teljes szépségében született meg és teljesedett ki a magyar irodalom és az irodalommal kapcsolatos tudományos élet. Amennyiben elfogadjuk, hogy az irodalom feladata az ember lelki-szellemi világának művészi (poétikai) eszközökkel történő megjelenítése, úgy bizton kijelenthető, a jelzett korszak idején íróink, költőink, újságíróink és tudós tanáraink versben, regényben, publicisztikában, történeti, irodalomtörténeti és etnográfiai munkáikban megmutatták a táj és lakója, a bácskai és a bánsági ember közötti kapcsolat lényegét, megmutatták a bácskai és a bánsági ember életének igazi tartalmát. Mindemellett azonban társadalmi problémák is nyomasztották a polgárt, a század végéhez közeledve a Bácskában és a Bánságban egyre feszültebbé váltak a nemzetek közötti viszonyok, és egyre magasabbra tornyosodtak fölébe az egészségtelen birtokviszonyokból eredő gazdasági problémák, az elszegényedés, a megfizethetetlen bankhitelek kérdése és az ősi birtok fölélésének-fölszámolásának kényszere. A regényekben, a sajtó tárcarovatában megjelenő publicisztikában, az etnográfiai-népismereti és szociográfiai tanulmányokban a maga teljes valójában jelenik meg a pusztuló társadalomban helyét kereső ember tragédiája. Az 1867 és 1918 közötti évtizedekben a maga pompájában, gondolati tartalmának teljes mélységében bomlott ki tehát a Bácska és a Bánság magyar irodalma, amely élő és termékenyítő hagyományként ma is vállalható.
