A 80 éves Pastyik Lacinak
„Amennyiben a túlvilágra lépés pillanatában minden nevetés megszűnik és tilossá válik, akkor megfordítva, az életbe lépést nevetésnek kell kísérnie. Mi több, ha az első esetben a nevetés tilalmát láttuk, az utóbbiban a nevetés kényszere, parancsa forog fenn. A gondolat még tovább megy. A nevetésnek nem csupán életet kísérő, hanem életadó, életrekeltő, képességet is tulajdonítottak.” (Vlagyimir Propp)
Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni. Nem csoda, hiszen alighanem egy nagyon ősi rítus emlékéről lehet szó, amely a vadászó társadalmak szokásaiban gyökerezhet. Nem reflexszerű, belülről fakadó nevetésről van szó, mint például egy jó tréfa hallatán, hanem valami másról, olyasmiről, amit valamiért meg KELLETT tenni, akár örültek az állat halálának, akár sajnálták. (Egyidőben Jung Károlyt is izgatta a dolog, tőlem is kért temerini folklóranyagot, ám hogy végül írt-e róla, nem tudom, de a mindentudó Pastyik László majd megmondja.) A kérdéskörrel bővebben Vlagyimir Propp világhírű népmesekutató és etnográfus foglalkozott, igaz, a példái között a miénket nem találjuk. De találunk az élet sok más vonatkozására alkalmas példát – ezekre most nem térek ki, s azt is csak megemlítem, hogy nagy valószínűséggel az említett példát és rokon vonatkozásait a Vajdaság más településein is megtaláljuk, akár más nyelvű közegben is. Ami ezúttal fontos, azt Propp így fogalmazza meg: „Korábban azért nevettek szülés vagy az állat megölése közben, hogy megszülessen a gyerek, illetve újjászülethessen az állat.” Hiszen enélkül nincsen az életnek folytonossága. Mindez azon a felfogáson alapult, hogy a nevetés életet teremtő és újjáteremtő erő, tehát végső soron nem egyszerűen a szalonna, illetve tágabb értelemben a téli élelmezés biztosítása feletti örömről van szó a példánkban sem.
A közelmúltban a rituális nevetés egy eddig ismeretlen példája is felbukkant Temerinben – feltételezhető, hogy máshol is ismerhették vagy ismerik. Ez pedig a nagypénteki kukoricapattogatáshoz kapcsolódó szokáscselekmény és rigmus. Az udvaron vagy a fészer alatt, a kiskonyhában rendszerint kotlában vagy egyéb nagyobb vasedényben vagy rostában pattogatták a kukoricát a nagyböjt, azon belül is leginkább nagypéntek idején. Krisztus kereszthalála a keresztények körében nemcsak a legszigorúbb böjti nap, de több más, mágikus jellegű szokáscselekmény is kapcsolódott hozzá – a „mossa holló a fiát” néven ma már csak emlegetett, mint gyakorolt kora reggeli, hajnali mosakodás a kútnál, az állatok ivartalanítása, mert az ezen a napon kapott seb gyorsabban gyógyul, a kígyók-békák elűzése a ház és a porta söprűvel körülszaladásával stb. –, amelyek jóval a kereszténység előttről datálódhatnak. Itt jegyzem meg, hogy már Szent László első, 1092-es törvénykönyve mint pogány szokást büntette a kutaknál való áldozást: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”
Kukoricapattogatásra a közhiedelem szerint azért került sor ezen a napon, mert így pótolták a hiányos böjti táplálkozást. Hogy valójában sokkal többről lehetett itt szó, azt megsejthetjük a hatvanegy éves Pápista Sándortól kapott adatból. Nagyanyja, Erős Erzsébet (1929–1972) pattogatás közben az őt körülállókkal a következőt énekelte: „Tyúk segge, lúd segge mind kipattogjon!” Mindenkinek nevetni kellett, hogy a tűz felett a kukoricaszemek megrepedjenek, és hófehér szirmot bontva apró virágokként kinyíljanak. Nevetni kötelező volt, aki elmulasztotta, az csak a sikerületlen, kemény szemekből kapott, ezeket domóknak hívják a temeriniek. Nem kétséges, hogy ebben az esetben is az életet teremtő és fenntartó rituális nevetés egy formájáról van szó, összefonódva az agrárkultusszal, a sok tojást tojó tyúkok és ludak szaporulatának s egyben tovább élésüknek a biztosításáról.