Még megvagyok.
S ez jó. Nekem.
Még magam törlöm a fenekem,
s büszkén őrlöm műfogsorommal
a diót és mandulát. Korommal
festem át a bajszom,
s bár egyre kevesebbet
alszom, álmodni mind
többet tudok. Mint
egy megkábult tulok,
kerengek egyre a Duna-parton,
bolyongva múltam nyomai felett,
melyeket a képzelet
fest tarkára, színesebbre,
mint valaha voltak.
Pár élő barát, de leginkább
a holtak csapódnak mellém,
Keszég, Sziveri, Sándorov,
túlvilági vén vándorok,
karjukat karomba fonják csöndesen,
s nem is mogorvák,
türelmesen bólintanak csak, ha
sorsomat taglalom, sejtetve,
hogy az alkalom a nagy,
valódi változásra már közelít,
és nemsokára bizton utolér,
midőn az, ki az anyagnak
kikölcsönözte lelkemet, visszakér
mindent, s hozzá még: kamatostúl.
Így vigasztalnak, míg az éjszakai
ég száznyolcvan fokot fordul
a Kis Göncöl rúdjának csúcsa körül.
Reggelre ébredvén az értelmem
újra örül, s nyugtázza:
még megvagyok!
A nyár heve s a téli fagyok
sem bírnak velem.
Csak türelem,
türelem!