Vajdasági vagyok

A kinyitott kapu

  Ez a sorozat olyan, hogy ha egyszer belevágott a fotós, akkor csak elkezdett valamit, kinyitott egy kaput, egy ajtót, vagy akár egy ablakot – és innen már csak a végtelenbe lehet bepillantani. Kit válogasson be az ember, vagy inkább kit ne? Az arra érdemeseket igen, a többit ne? S ezt vajon hogyan dönti el Bezzeg Gyula? Csak színészek s más színházi emberek, továbbá írók, költők, zenészek, táncosok, meg aztán festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok, fotósok, közös gyűjtő szóval alkotó művészemberek jöhetnek számításba? Olyanok, akik – ahogy mondani szokás -már letettek valamit az asztalra? Az arra érdemes borászokkal mi lesz, merthogy ők is alkotó emberek s ők valóban az asztalra teszik le a legjobb borukat? Csak vajdaságiak, vagy szélesebb látószögben délvidékiek lehetnek, vagy olyanok is, akik valahonnan északabbról mentek oda? Vagy inkább jöttek ide. A mostani országhatár számít-e? E sorok írójának példája azt jelzi, hogy nem s ez megnyugtató. S azok, akik messzebbre repültek, valahova ki a nagyvilágba? Őket is be lehet vagy be kell venni a játszmába?
  S a mába tekintés fontos-e? Minden alkotás a mában készül, a fotográfia különösen, de vajon kinek, minek szól? Nyilvánvalóan a jövő nemzedékeknek, hogy lássák, lám, így nézett ki fiatal, világot megváltó korában ez vagy az a színész, de a holnaputánnak már a holnap is csak tegnap lesz. A mához szól? Minden bizonnyal a mához is szól, de minden mából tegnap lesz egyszer, vagyis a múltunknak is szól, hogy megtartsa, megmutassa a múló idő megváltoztathatatanlanságában a pillanatot, a másodperc töredékének könyörtelenségét, hogy akkor éppen így nézett ki ennek vagy annak az arca, esetleg az arcán túl a szeme, a nézése, a legjobb esetben a tekintete. A fotós nem a maga természetes közegében fényképezi ebben a sorozatban az alanyait, hanem viszi magával a világítást, mögéjük a hátteret, alájuk keres valami széket s ilyen körülmények között a model minden lehet, csak nem természetes. Bezzeg azt mondja erről, hogy a fotográfia egyik régebbi formáját választotta, amikor az embereknek még ünnep volt az alkalom, amikor elmegy a család a fotográfus műtermébe fényképezkedni. Száz évvel ezelőtt meg még régebben valóban kivételes esemény lehetett, de manapság, amikor szinte minden ember zsebében ott lapul egy potenciális fotómasina, amivel még telefonálni is lehet, a fényképezkedés már rég elveszítette ünnepi jellegét. Egységbe foglalva viszont mégis van valami ünnepi jellege és akkor lesz teljes, amikor a képen szereplő személy egy-két saját gondolattal alá is írja, mintegy hitelesíti az egymás mellé helyezett két fényképet.
  Bezzeg Gyula tehát kinyitotta azt a bizonyos kaput, vagy ajtót, akár ablakot és soha nem tudja már becsukni, mégha akarná is, akkor sem. Így lesz mindez „mult, jelen s jövendő” s ahogy József Attila is ott ült a Dunánál a „rakodópart alsó kövén” s talán valaki még le is fényképezte, úgy ülünk mi is, „mai magyarok” Bezzeg Gyula fotómasinája előtt és várjuk, várjuk a pillanatot. A kapu nyitva.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Dormán László

 

A fotósorozat az NKA támogatásával készült.