Vajdasági Előretolt Helyőrség
Szerző: Kovács Pécskai Emese: Cím nélkül, 2023

 

 

 Novella

 

Vittai Georgina

A kanyarban

 

A kanyarban jelentős és fontos katonai tábort létesítettek, ahol a kereskedők és az iparosok is biztonságban érezték magukat. Ad Flexum volt a tábor neve, ami köré a lakosok és az élet is beköltözött. Csirkék és gyerekek szaladgáltak, szamarak bámészkodtak a sátrak között, mit sem tudva arról, hogy jelentős stratégiai ponton helyezkednek el, csak élték mindennapi életüket, az emberek sokasodtak, civakodtak, az állatok sokasodtak és nem civakodtak, a katonák pedig azon tűnődtek: mi lesz, ha majd támadnak a germánok? És képzeletükben levágott fülek, karok, lábak röpködtek mindenfelé, mert félelmet nem éreztek. Így voltak kiképezve, ezért lettek katonák. Csakis a győzelemben hittek. Amikor aztán a germánok betörtek, és megsemmisítették a kanyarban létesített katonai tábort és azzal együtt a települést is, a fű magasabbra nőtt, mert a szamarak nem legelésztek a mezőn, csirkék nem kapirgáltak, gyerekek nem kergetőztek. 

 

 

 

A levegő selymesen áramlott a Duna felől, nedvességet permetezett a felperzselt földre, ami magába itta az embervért.

  Alig egy évszázaddal később a kanyarban lévő tábor újra benépesült, hiszen stratégiailag jelentős hely volt. Amikor aztán meghalt a pannoniai születésű császár, aki tizenegy éven keresztül az Ad Flexum nevű tábornak és településnek is a biztonságot jelentette, aki megerősítette a pannoniai limest, aki sikeres hadjáratokat vívott, aki valóban fontosnak tartotta, hogy erejét a nyugati birodalomra összepontosítsa, a katonák azon tűnődtek: mi lesz velük, ha betörnek a hunok? És képzeletükben levágott fülek, karok, lábak röpködtek mindenfelé, mert félelmet nem éreztek, katonák voltak. A császár halálát követően a hunok támadásai menekülésre kényszerítették a lakosságot, a katonák vérét beitta a föld, amin később a hosszúszakállúak, majd az avarok csizmája taposott. A birodalom elpusztult, s vele a tábor is, hiszen nem volt szükség a hadi útra, amin a birodalom számára fontos kelet–nyugati kereskedelem zajlott. A levegő selymesen áramlott a Duna felől, az embervér édeskés illatát elnyomta a pitypang, a borsikafű, a menta illata. Néhány évszázaddal később különféle nyelven beszélő kereskedők, iparosok telepedtek le ott, s velük jöttek a szamarak, a madarak, a nevetés, a hit, hogy az élet folyamatossága fenntartható. Egy-két századdal később a törökök kétszer felgyújtották. Nem egyszerre, hanem százötven év különbséggel. A tűz nyomát benőtte, az embervért beitta a serkenő fű. Kereskedők, iparosok, jó szándékú emberek jöttek, akik abban hittek, hogy az élet folyamatossága még a kanyarban is fenntartható. Március folyamán, amikor nyílni kezdenek a mezők virágai, zöldellni kezd az erdőkben a medvehagyma, megtelik nedvességgel az egykori vár falát belepő moha, a Duna felől pedig nedvességet hoz a szél, egy fiú és egy lány megcsókolja egymást. Messziről szamárordítás, közelebbről fecskék szárnyának suhogása.

 

 

 

  Vezérvers

 

Verebes Ernő

Napsugárba botlik

 

A karcos kor ránk húzza

A magány páncélját

S mi keményen hisszük

Hogy a haláltól is véd

 

Tavasszal a zöld remény

Kergeti játékát

Napsugárba botlik

Egy árnyas kert közepén

 

Senki sem látta, mikor

Pislogott a madár

A pillanat-sötét

Pontnyi, fénytelen szigor

 

Egy bennrekedt gondolat

Felröppenésre vár

S míg helyben nekifut

Áttolat rajt’ a vonat

Vajdasági Előretolt Helyőrség
Szerző: Kovács Pécskai Emese: Az elvonulásom, 2022

 

  

  

Esszé

Csorba Béla

„Öreg vagyok, gügyögök”

A „játszma vége” népdalainkban Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem. Nem érzem magamat a kérdés hivatott kutatójának, s nem is izgatott különösebben, amíg csak egy napon arra nem eszméltem, hogy én is öreg vagyok. Öreggé persze nem egyik pillanatról a másikra válik az ember, viszont a legtöbben egyik pillanatról a másikra döbbennek rá, még ha ezt megpróbálják – akár önmaguk előtt – is letagadni. A szembenézés elhessegetésére szolgálnak a régi és új népi bölcselmek és populáris szentenciák is, valamennyien ismerünk ilyeneket: „Öreg az országút (de nem én)”, „Mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát”, „Öreg ember nem vén ember” stb. Az öregségnek azonban mindig és minden társadalomban voltak konfliktusteremtő és tragikus vonásai, még azokban a társadalmakban is, amelyekben valamiféle gerontokrácia uralkodott (esetleg uralkodik), vagy amelyekben általános tisztelet és közmegbecsülés övezte az időseket. Az öregség ugyanis teher. Teher elsősorban magának a megöregedett személynek, de egy idő elteltével teher az őt körülvevő mikro- és makroközösségnek is. Hiábavaló volna tagadni: nincs ez másként a modern és a posztmodern és a posztposztmodern társadalmakban sem.   Történetileg valószínűleg az úgynevezett keservesek képezik népi líránk azon, legrégebbi rétegét, amelyben az öregség tragikus megnyilvánulási formáit tematizálták. A keservesek egykor az egész magyar nyelvterületen ismertek voltak, fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt énekelhették ezeket a dalokat, ha ki akarták önteni bújukat-bánatukat,...

Novella

Haramza Kristóf

Mi hasznuk a bölcsészeknek?

– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg. Hiszen minek is dobnánk ki több ezer forintot az ablakon egy filmért, amit egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük, vagy egy színházi dramaturgiáért, amiből jobb esetben is csak egy-két gondolatmorzsa s néhány dialógus marad meg? Ha tehát így teszed fel a kérdést, rövid úton kijelenthetem neked, hogy az említettek közül egyiknek sincs konkrét értelemben vett haszna…   Záróra előtt tíz perccel már csak ketten ültek a Tilosban. Kopogyi, mint minden más alkalommal, négy sör után végeláthatatlan fejtegetésekbe és vitákba elegyedett. Mostani beszélgetőpartnere egy jámborabb lelkületű, elsőéves építőmérnök-hallgató volt, aki ugyan szerette a provokatív jellegű témákat, ő maga viszont kevésbé bocsátkozott diskurzusba. Persze, rögtön hozzá kell tennünk, hogy az éles nyelvű Kopogyit nem is igen tudták legyűrni a szópárbajokban. Egyáltalán nem tartozott a – manapság talán túlzott mértékben sztereotipizált – málészájú életművészek vagy az önmagukat ismétlő szabadbölcsészek közé. Nem, ez a nyurga piperkőc alak olyannyira csalafinta volt, hogy még részegen sem lehetett sarokba szorítani. S mivel tudta jól, hogy sehol sincs ingyenebéd, míg a jámbor mérnök újabb és újabb körökért a pulthoz futott, Kopogyi folyton-folyvást csak beszélt: művészete pedig leginkább abban állt, hogy a látszólag homlokegyenest eltérő témákat egy ügyesen képzett verbális fonállal, bitang módon összekötötte. A maga képezte hasonlatokon belül aztán analizálásba kezdett, kritikát fogalmazott meg, vagy épp az egyénileg megélt tapasztalataival épített ki egy-egy érvrendszert. Kopogyi előadása ily módon zavartalanul...

Blazsanyik Zsaklina

Ismeretlenül

A váróterem nyirkos levegőjében a mellettem ülő nő hajából érzem az áradó cigarettafüstöt. Undorodnom kellene tőle, de már-már hiányozott ez az illat. Három éve nem gyújtottam rá, és lassan másfél éve mindig elmentem onnan, ahol cigarettáztak. Nézem a göndör haját, és nagyokat lélegzem, hogy minél többet kapjak a nikotinból. Szólítják a cigifüstszagú nőt, ekkor magam maradok a váróban. Mit is akarok én itt már megint? Már semmi sem maradt a hároméves tervből. Egyszer csak a bokám megrezzen, kinyílik az ajtó. Alig hallok néhány szót, ami elhangzik, talán telefonál a hölgy. Odanézek, igen, telefonál. Valami olyasmit mond, hogy rendben, akkor várlak, nem gond, ha késel, én már itt vagyok, majd hívj. Leül mellém. Egymásra nézünk, meg sem szólalunk. Ott ülünk kellemetlenül a váróteremben. Kerüljük a szemkontaktust, de látom, hogy méreget, én is méregetem őt. Biztos ő is látja. Miért jöhetett, ki ő…? Jól szituáltnak tűnik. Drága garbója van, de a nadrágja csak egy sötétkék farmer, a cipője bőr. A fején hajpánt van, egyenesen ül. Egy apró nyaklánc van a nyakában, gyűrű az ujján nincs. Ahogy nekem sincs. De vele legalább telefonon tartják a kapcsolatot, vagy csak ő próbálja. Velem még ott sem, meg én sem próbálom. Most már. Nekidőlök a falnak, felemelem a fejem, a plafon felé nézek. Semmire sem gondolok, vagy egyszerre mindenre, fáradt vagyok, kimerült, nem akarok gondolkodni, nem akarok itt lenni, valójában nem akarok sehol sem lenni.   – Első alkalom? – szólal meg a nő.   – Harmadik – felelem. Halk sóhaj, csend. – Önnek?   – Már sokadik.   Hallgatunk. Feláll, az ajtóhoz megy. Ülök, és figyelem, mint egy robot, üveges szemmel nézem, hogy mit csinál. Fáj a lábam, a hátam, fáj az ülés és az állás. Kifelé nézek a testemből, nem akarok foglalkozni vele. Talán legszívesebben csak lekuporodnék ide a padlóra, a fehér falnak fordulnék, és nem vennék tudomást senkiről. De nem teszem. Visszadőlök a falnak. A nő is visszaül. Nézegeti a telefonját, de nem keresik, ahogy engem sem keresnek, de...